Párizsban járt az ősz.
Ady verse jutott eszembe a röpke párizsi hétvégémről. Élmények, ízek, történetek kavarognak bennem, nem csitulnak. Párizs egy tarka világváros: rengeteg kultúra, nyelv és konyha találkozási pontja, milliónyi helyi rigolyával, sok feszültséggel, izgalommal. Néha lassú, néha túl bürokratikus. Nagyon nyitott és ugyanakkor nagyon zárt világ.
A fény városának is szokták hívni. Ezen nagyon meglepődtem, amikor az első találkozásunk alkalmával - ennek van már vagy 15 éve - mogorván ködbe burkolózott. Az azóta eltelt időszakban többször is volt alkalmam megfordulni benne, de mégis úgy érzem, hogy sohasem fogom igazán kiismerni. Ahhoz talán ide kéne költözni... Ezért számomra még mindig olyan, mint egy rátarti szépasszony, akit nem lehet csak úgy egy-két randevú után meghódítani. Hozzá rendszeren vissza kell térni - mit visszatérni, visszazarándokolni! -, mert ezernyi arcából mindig egy másikat fordít feléd. Egyszer csábító, máskor tartózkodó, némelykor pedig titokzatos vagy éppen odaadó. Érdekes, hogy nagyjából ugyanaz vonz benne, mint ami taszít is. A hihetetlen pezsgése, vibrálása először valósággal megrettent - hozzám a kisvárosi életforma áll a közelebb -, aztán pedig beszippant és elvarázsol. A hemzsegő turistaáradattól - melynek persze magam is része vagyok - az első pillanatban visszahőkölök, sőt valamelyest mizantróppá is válok, egészen addig a pontig, amíg a város felfedezésének örömétől megittasodva a nyüzsgő tömegben már nem riválisokat, hanem sorstársakat vélek felfedezni. Embereket, akiket ugyanúgy megérint, mint engem, ez a folyton megújulni képes, egyszerre modern és antik, nagyon európai és mégis kozmopolita, lüktető XXI. századi metropolisz.
Kiszállok a fapados járatból, próbálok utat törni olcsó szálláshelyem felé. A portás udvariasan fogad, nem baj, hogy nem franciául kommunikálunk, megértjük egymást. (Régen furcsa képet vágtak hiányos franciatudásom miatt.) Eltűnődök azon, mennyit változott a világ és Párizs azóta, amióta először jártam itt.
Úgy gondolom, minden városnak rengeteg arca van attól függően kivel, mikor, miért, hogyan látogatjuk meg. Párizs más volt pénteken, más volt szombaton, és más vasárnap.
Péntek
Szálláshelyem a Luxembourg kert közelében volt, így először ezen vágtam át a Panthéon felé. A híres épületet dombra emelték fel, ahonnan Párizs szimbóluma, az Eiffel torony jól látszik. Az építkezés eredetileg templomnak indult, aztán módosították. Belül látható a Foucault inga, a kriptában pedig Franciaország híres hazafiainak sírjai, pl.: Rousseau, Voltaire, Victor Hugo, Émile Zola, Marie és Pierre Curie, Braille és több híres hadvezér.
Innen pár perces séta a Sorbonne Egyetem, ahova csak diákigazolvánnyal vagy egy kis könyörgéssel lehet benézni. A latin negyedben található a Rue du Chat-qui-Peche, avagy a halászó macska utcája, ami egyben Párizs legrövidebb utcája. Szélesnek se mondanám, ha az ember egy laza mozdulattal széttárja a karjait, akkor el is éri a két házfalat. Kísértetiesen emlékeztet ez az utca Budapest belvárosának egyik lepusztult utcácskájára, ahol néhány évig laktam. Nem csak az utcákban, hanem a város tervezésének elgondolásában is sok a párhuzam a két főváros között.
Párizs hatalmas fejlődésen ment át az 1860-as évektől a 20. század elejéig. A túlzsúfolt, egészségtelen városrészek helyett modern negyedek épültek, soha nem látott mértékben szépült meg. Rövid idő alatt egyike lett a világ legmodernebb városainak, ebben a korszakban végbement fejlődés eredményei részben már a mai követelményeknek is megfelelnek. Ez a hatalmas átalakulás nagyrészt egy személyhez, Hausmann báróhoz, Szajna megye prefektusához kötődik (akinek a nevét franciául oszmann-nak ejtik). Hausmann szinte átrajzolta az egész várost. A szűk, egészségtelen, közlekedésre alkalmatlan utcák helyett a város jelentős részében széles sugárutakat építtetett fel - az egyik ma az ő nevét viseli. Az általa elképzelt pókhálós városszerkezet
hasonló Budapestéhez: egyenes főútvonalak vezetnek a belvárostól a külvárosokig, a főútvonalakat pedig körutak kötik egymással össze. Az újonnan épült pályaudvaroknak központi szerepük volt a városkép kialakításában. A közlekedés gyorsítása érdekében tíz új híd épült a Szajnán.
Ma már evidensnek tűnik, de akkor újdonság számított, hogy minden utca járdával és kövezett (sőt aszfaltozott) felülettel épüljön. A széles sugárutak építésével az államot képviselő Hausmann nemcsak a várost akarta szépíteni és a közlekedést elősegíteni, hanem úgy vélte, hogy zavargások esetén azokon barikádot is nehezebb építeni, meg a hadsereget is könnyebb bevetni.
A Notre-Dame - mint mindig - lenyűgöző. Érdemes kívülről is körbejárni. Nekem az oldalsó és hátsó része sokkal jobban tetszik, mint a sejtelmes belseje, mert ámulatba ejtő kidolgozottság látszik rajta. A hátsó részt valami kísérteties szellem lengi körül és kicsit futurisztikus is egyben - legalábbis ami a külső támíveket illeti. Ezek, lentről indulva, az épület különböző részeit összekötve lépdelnek fel egészen a tornyok tövéig, itt-ott szobrokkal tarkítva.
Ha már itt járunk, akkor Notre-Dame mögött, a Ile de la Cité sziget csücskében húzódik meg a deportáltak emlékműve. A második világháborúban a nácik 200 ezer franciát - elsősorban zsidókat, továbbá politikai bűnösöket, cigányokat, homoszexuálisokat, bűnözőket és antiszociális elemeket hurcoltak el különböző koncentrációs táborokba, mindegyik csoportot másmilyen háromszöggel/csillaggal megjelölve. Az egyszerű építmény, - fekete vasrudak, rácsok, beton - egy ismeretlen deportált sírja, csöndes megemlékezésre késztet. Ezután meglátogatom a szigeten a "gótika egyik csodájának" tartott szent kápolnát (Sainte Chapelle). Két egymás fölé épített kápolnából áll, a felsőben 20 méter magas, festett üvegablakok sorakoznak, hogy fényjátékukkal kápráztassák el a látogatókat.
A szigeten átsétálva, a túloldalon már látható a Louvre. A mostani múzeumot eredetileg Fülöp Ágost építette, majd I. Ferenc varázsolt bele reneszánsz királyi palotát. Később államkincstár, levéltár és börtön szerepét töltötte be a történelem során. A felvilágosodás idején, 1793-ban nyitották meg a gyűjteményeket a nagyközönség számára. Az akkori 36 ezer kiállított tárgy a mai múzeum teljes gyűjteményének kevesebb, mint 10%-át teszi ki, mégis a maga idejében a világ legnagyobb gyűjteményének adott otthont. A Louvre leghíresebb darabjai a Milói Vénusz és a Mona Lisa . Az utóbbi festményt az olasz La Giconda után hívják a franciák La Joconde-nak. Egyébként a mestert is elkeresztelték Léonard da Vinci-nek. Mentségükre legyen mondva a festőművész mecénásának és jóbarátjának, I. Ferenc király udvarában sokszor megfordult, és Franciahonban, Amboise kastélyában hunyta le szemét. A Mona Lisá-t is a király vásárolta meg.
A múzeum udvarán épített üvegpiramis építészeti különlegesség, Mitterand elnök nevéhez fűződik. Több ilyen nagy projekt is kipattant a fejéből: a Défense diadalív, a Villette, a Bastille téri Opera. A piramis alatt lehet bejutni a múzeum különböző szárnyaiba, az aluljáró hatalmas, rengeteg drága üzletet és globál-lokál gyorséttermeket rejt.
A Louvreból a Ponts des Arts-on keresztül sétáltam vissza a bal partra. Itt szinte minden este a fiatalok pokrócon ülve mulatnak, zenélnek, piknikeznek. Volt még egy kis erőm az esti Eiffel-torony látogatására. Minden egész órakor - hajnali egyig - villog a világítás. Igazán élveztem a Trocadero térről francia palacsintát (crepe) eszegetve nézni.
A hajdani - bevallom igen lehangoló, monumentális - építési terület helyén a Szajna partján, nem messze az Eiffel toronytól, megnyitotta kapuit Párizs legújabb, már a külsőségeiben is lenyűgöző múzeuma: a Musée du Quai Branly. Az elnevezés csak a helyét jelöli ki, tudniillik a Branly rakparton található, viszont benne az Európán kívüli kontinensek ősi civilizációinak kultúrájába pillanthat be a látogató. Az épület falai a szó átvitt és konkrét értelmében is zöldek. Ugyanis mindenféle pozsgás és egyéb növények borítják. Belülről az idő rövidsége miatt nem tudtam megnézni, de legközelebb már nem fogom kihagyni.
Az utcákat járva egyre másra tűntek fel biciklis turisták, akik mind ugyanolyan szürke drótszamáron furikáztak. Ők azok, akik metrózás vagy buszozás helyett, a bicajokat bérbe véve, pedálozva próbálnak eljutni egyik látnivalótól a másikig. Mivel a város sok pontján vannak tárolóhelyek, egész kiterjedt felfedezőutakat lehet tenni, sokszor - ismervén az enyhén szólva kaotikus közlekedési helyzetet - a négykerekűeknél lényegesen hatásosabban és fürgébben a kétkerekű.
Szombat
Délelőtt a La Villette, Pere La Chaiseés és Versailles megtekintését tűztem ki célul. Gyerekeknek és örök gyerekeknek nagy élmény a La Villete. A múzeumban mindenféle érdekes kiállítás és illúziós fényjáték kápráztat el. Mindent ki lehet próbálni, meg lehet fogdosni, nagyon jó mulatság. A tudományos múzeum mellett található a Géode, ami egy hatalmas gömb, ahol a filmeket egy félköríves óriási vászonra vetítik.
A Pere-Lachaise temető térképét a bejáratnál ingyen lehet kapni, nem kell megvenni a kamu árusoktól! Híres francia művészek: Balzac, Moliere, Edith Piaf, stb. sírját a térkép alapján könnyű megtalálni, Nagy Imre emlékművét is. Morrison és Wilde még mindig népszerű, Chopinnél sok friss virág illatozott.
Délután irány a Montmartre, a Szajna-parti művésznegyed. A Barbes-Rochechouart megálló mellett érdekes jelenség a Tati, egy háztömbökön keresztül nyúló, mindent árusító üzlet. Innen felsétáltam Sacre-Coeur bazilikához, ahol az apácák minden szombaton 6 órakor énekelnek. Pontos voltam, így igazán gyönyörű élményt adott a templom!
A bazilika mögött csak pár utcára van a híres Tetre tér a festőkkel és portrérajzolókkal. A Montmartre-ról lefelé menet érdekesség a csigalépcsős, graffitis metrómegálló, az Abesses. Este beestem egy gyors étterembe színes arcok és globális ízek közé, majd elcsigázottan terültem el a hotel franciaágyán.
Vasárnap
Utolsó napra kicsit könnyített menetet terveztem. A diadalívet az Esplanade de la Défense megálló felől közelítettem meg, mert itt könnyebb fényképezni és a környék rengeteg érdekes épületet és szobrot rejteget. Innen a metró egyenesen suhan a hatalmas körforgalom közepén álló diadalívhez (Arc de Triomphe), amit a földalatti alagúton át lehet megközelíteni. A Champs Elysée sugárúton keresztül jutottam el a Concorde térig, ahol az egyiptomi obeliszk áll.
Majd a közeli Bastille térről vágtam neki a Marais negyednek. Az erődöt ne keressük, mert 1789-ben lerombolták. Emlékoszlop árulkodik valamikori jelenlétéről. Kárpótlásul körbejártam az Opéra Bastille-t. Továbbhaladva az egyik sugárúton piaci zsivaly ütötte meg a fülemet, de győzött a kulturális kíváncsiság, ezért továbbmentem a Place des Vosges felé. A sarokban áll Victor Hugo háza, s annak közelében a Picasso múzeum, mely több mint 3000 képpel és további magángyűjteménnyel büszkélkedik. Nem messze a Rue Rivolin néhány bolt vasárnap is nyitva tartott, apró ajándékokra költöttem utolsó centjeim. A Centre Pompidou előtt hatalmas a tömeg várakozott, mint mindig, de most sem hagytam ki.
És bár sok dolog kimaradt (Opéra, Musée d'Orsay és más múzeumok), de belefáradtam a városnézésbe, és jó párizsi szokás szerint beültem egy kávézóba. Café au Lait kortyolgatása közben mosolyogva bámultam a turistákat, mielőtt búcsút vettem az őszi színekben pompázó Párizstól.
Au revoir, Párizs!